1 hónapja történt kb. az egész. Épp már az utolsó dobozokat csomagoltuk a költözéshez. Lili, a 4 éves kisgyerkőcünk pedig csendben játszott a már szinte teljesen üres kis szobájában. Néhány maci meg baba még elől volt, és pár zsírkréta és papírlap is. Miközben a délutáni kávémat szürcsölgettem, mosolyogva figyeltem, ahogy a pici kislány dúdolgatva rajzolgat, aztán egy papírrepülőt dob nekem. Elkaptam, ő pedig hangosan felkiáltott: „Hajtsd ki anya, rajzoltam bele valami szépet!” Mi voltunk rajta. Anya, apa és Lili az új házunk előtt. Fogtuk egymás kezét és mosolyogtunk. Tényleg szép volt. De még az milyen szép volt, amikor megláttam, hogy ez mind az adásvételi szerződéshez szükséges energetikai tanúsítvány hátoldalára sikerült felskiccelnie.
Nem kellett hozzá több kávé, hogy azonnal felébredjek és kétlábon kihordjak egy kisebb szívrohamot, mert ebből csak egy példány volt. Se több, se kevesebb. Az üzletet pedig másnap akartuk nyélbe ütni. A vevő pedig nagyon kényes egyed volt, nem akartuk megváratni, nehogy meggondolja magát, mert akkor megint várhattunk volna, mire találunk valakit. Igaz, hogy az energetikai tanúsítvány ügyintézése igazán gördülékenyen ment, a szaki gyors volt és profi. A cég pedig nagyon hamar megküldte a papírokat, de nem létezik, hogy pont a célegyenesben vérezzünk el.
Miután gyorsan ellenőriztem, hogy Lili pontosan mire rajzolja még a pónilovat és miből hajtogat csákót, tárcsáztam is a korábban megadott számot és rögtön fel is vették. Dióhéjban vázoltam az incidenst, mire az ügyéntéző hölgy kedvesen megnyugtatott és elmondta, hogy ezeket digitálisan 10 évig megőrzik és rendelkezésre áll a tulajdonos számára bármikor. Néha adategyeztetés után máris az e-mail fiókomban landolt a tanúsítvány.
Ma már csak mosolyogva gondolok vissza arra napra, és az első rajz, ami az új házunk falára pedig felkerült, az a kis házikó, ami repülő formájában száguldott felém 1 hónapja.